Ugyanaz a sós víz

Az Atlanti-óceán partján állok, fejemben számtalan gondolat kavarog. Benne ringott az első élet, ősi hullámok lélegzete éltette a Földet. Parányi s óriás vagyok egyszerre, mögöttem mulandóság, előttem végtelen. Hallgatom az óceán moraját, melyet maga után hagy az árapály. Elképzelem korallok lassú születését, bálnák társat hívó énekét. A mélység sötétje felfoghatatlan. Ma az óceánokat ünnepeljük. A vizet, mely partot parttal összeköt, embert és embert, könnyet és tengert, múltat és jövőt a Föld nagy, kék szívközpontjában. Elhagyom az óceán hullámait, melyek, mint az idő visszahúzódnak, mégis örökké visszatérnek minden egyes esőcseppben. Ott vannak folyók kanyargós útjain, s felhők hosszú vándorlásain. Magammal viszem a sós víz rokon illatát, könnyeimben hordom öröm s bánat súlyát. Szememben ugyanaz a sós víz csillan, mely évmilliók óta hullámzik a világ óceánjaiban.