Ünnep éjjelén

Köd ül a fákon, az est leszáll, a hold olyan, mint repedt tükör. Szívemhez simul a sötét árny, és bennem dübörög az idő. Mécses lobban, lángja felizzik, minden szikrában emlék kering. Kéz simogat, vagy a szél játszik? Édes érzés, a múlt megérint. A fák közt halkan a csend zenél, lépés a harmaton nesztelen. Nevemet hallom, hozzám elér, és némán visszhangzik szívemben. Holtak napján megnyílik az ég, köd szétfoszlik, mint az álomkép. Te ott állsz és mosolyogsz, mint rég, holt fény csillan a szemed mélyén. Ma nincs határ a lét peremén, a csend mélyebb és sűrűbb az éj. A szél csak susog, csillag zenél, s a múlt a jelennel összeér. Gyertyák fénye reszket a ködben, mintha lelkek járnának körben. A bús ünnep megidéz téged, s egy érintést a levegőben. De jön a hajnal, s köd visszatér, a holdfény is lassan elpihen. Csak árny maradsz a szívem mélyén, fájó emlék, túl az életen.