Útközben

A nap alábukik, narancsba öltözik, tenger sima tükrén lassan elidőzik. Horgonyt vetek, egy kicsit pihenek, új szelek jönnek, új utak születnek. Meg kell állni, hogy szívem újra éljen, örök sodrásban új lélegzetet vegyen. Minden állomás - lépés a végtelenbe, a nap, ha eltűnik, hajnal kél helyette. Van, hogy sodor, messze visz a szél, van, hogy a csend suttogva beszél. Minden megállásban ott rejlik a jel -, újra útnak indulhat, ki horgonyt emel. Horgonyt vetni nem mindig búcsúzás, van benne béke, erő, hit és megbánás. Tudom, egyszer végleg megpihenek, de addig a tengeren új fények jeleznek. Amikor kell, eljön majd a végső kikötő, ahol a víz márvánnyá váló örök pihenő, ahol a nap utolsó búcsút intve felragyog, horgonyt vet az idő, s én ott maradok.