Várakozás

Fekete-fehér az este, szürkén nyúlik el, a lámpafény hűségesen őrzi a helyet. A vasnak dőlve szívdobogva figyelem, a csendből remény nő ki vagy félelem. Fény az arcomon pihen, édes fehérség, de mögötte már kúszik a komor sötétség. Oly éles köztünk a határ ott, ahol a világ az érkezésre váró szív ritmusára vált. Közben feldereng bennem a halk igazság: hogy az élet maga is egy hosszú várakozás. Másokra várunk, de magunkat is lessük, kik lenni szeretnénk, egyszer tán utolérjük. Eljön-e, kit hív a perc? Vagy sötétben reked a kimondatlan szó, a sosem jött üzenet? Fehér köd remeg, lassan mélyül a szürkület, a lámpa fénye akár egy utolsó, néma ígéret. Ott maradok árván, csak az utat figyelem, a várakozásban újra összerakom az életem. Csönd mögött valami moccan, ő jön talán? Ki tudja? A lámpa fénye pislákol tovább. Azért még várok, mert csak így derül ki, ő csak akkor jön, ha van miért megérkezni. A percek körül ölelnek, mint a fénysugár, s hogy ki is vagyok én, jól tudom azt már!