Varázsgömb

Egy régi boltban, sötét zugban, porlepte üvegek között, egy varázsgömb várt mozdulatlan, szemem rajta elidőzött. Ujjaim közt halkan felizzott, ezüst fény szőtte üvegén hold sarlója csak úgy sugárzott, múltat s jövőt megláttam én. Láttam benne a régi házat, hajlongó fák közt állt fakón, s mikor elhajtottam az ágat, anyám arca villant hívón. Egy régi szoba, függöny lebben, valaki vagy csak képzelem? Nevetés, mint pille úgy rebben, régi dallam kél szívemben. Az idő halkan visszapergett, nyári esték – újabb álom, szívem súgta „még ne érj véget… varázslat ez, amint látom.” Fények még ragyogva villannak, – már nem mi lakunk a házban –, majd sötét gyászban elindulnak, elhagyják lassan a múltam. A jövőben árnyak, homályok, kétes utak, görcsös léptek, szótlan emberek, dühödt harcok, félelem, mit köztük érzek. Így hát visszaadtam a titkot, lassan halványul varázsa, mint a pára, minden eloszlott, s a hideg üveg már néma. És bent a szív rejtett zugában csöndet szőttek letűnt idők, emlékek halk suttogásában nem kell tudni rejtett jövőt!