Végső sóhaj

Ne sajnálj! Én már tudom, mit jelent a széllel elszaladni csendesen. Nem zuhanás ez, nem is bukás. Ez csak egy búcsú. Csak a körforgás. Valaha én is zsenge zöld voltam, arany sugarával érlelt a nap. Nőttem, éltem, széllel vitáztam, nevetve az esőben csontig áztam. Láttam a nyarat, meleg volt s mohó. A fészekből kiröpült egy kis rigó, s a gyerekek a fa alá szaladtak. Én hajoltam, hogy árnyékot adjak. Aztán egyszer csak más lett a fény, s a biztosat váltotta a remény. Sárgább, halkabb, bölcsebb talán, mi más lehet ez, mint a búcsúzás? Azóta várok. Csak rezgek a fán, szél röpíti társaimat árván tovább. Már nem fáj, szomorú emlékké vált, hűvös szél egyszer majd rám talál. Nem félek. A föld nem ellenségem. Új kezdődik, mit még nem ismerek. Elfedek majd egy gyermeki léptet, vagy ott leszek egy versben emléknek. Ha már nem leszek, s nem lát senkisem, egy ág még őrzi rövidke életem. Furcsa forma, rezdülés, hajlongás, és mély csöndben egy végső sóhajtás. Ne sajnálj! Én már tudom, mit jelent, lehullani méltón és csendesen. Nem múlok el, ez csak egy út lefelé, s az út végén a föld ölelni készül épp.