Vérhold

Árnyék fedi ég szívét, hold lassan sápad, majd fellobban, vörösen lüktet, mintha seb volna, mi lángra gyúl a fekete éji parázsban. Csendben állok alatta, minden emlék túlcsordul bennem, mit heves folyók sodornak, sóhajként a hold titkos krátereiben. A vérhold rám néz, nem fenyeget, nem is vigasztal, néma tükröt tart elém, oszlik a sötét, újjá születik fény által. És én hiszem, minden veszteségben ott rejlik a hajnal magva, és minden árnyék mögött ott vár egy új világ titka.