Visszatérő szárnyak 2.

Messzi tájak porát hozza szárnyunk, ég és föld közt megfeszülve, hosszú röptünk minden rebbenése hazafelé tart reménykedve. Mily furcsa az emlékezet! Régi háztetőkre vezet, vár minket kémények széle, és a csend otthonos íze. Emberek nézik kék ég vonulatát, nem kérdeznek, csak tudják, hogy visszatérünk mi, a tavalyi gólyák. Fehér tollunk békét jelent, fekete szárnyunk árnyékot ad. Visszajövünk minden évben, a hűség szívünkben megmarad. Körbe-körbe szállunk az égen, az ember szíve is velünk röpül, mert, ahol a gólya megpihen, ott senki nem marad egyedül. És amikor megérkezünk, megszépül a házak tája. Felmelegszik régi fészkünk, mintha az idő nem is telt volna. Emlékszik még villanyoszlop s faág, és ilyenkor gólya-szívünk is hazatalál.